Dob, dob, dobok az ereimben.
Lábujjaim között a fűszálak, ahogy merednek. Süpped a sárba a talpam. Szélben farkas üvölt.
Bennem lobognak az összes éji tüzek. Parázsuk izzik a szemem szélén. Hó, hó van a talpamon.
Reccsen a fagyott föld, izzik a vér.
Lebegő árnyak követnek a hold alatt, fák között ahogy szaladok, arcomba libben a hajam, kisepri
belőle a fagy.
Futok, már magam sem tudom, egy órája tán. Percek óta, az biztos. Vagy talán már egy napja is.
Futok, futok, talpam alatt reccsen a hó.
Kitárom a karom, ujjaim mint egy legyező. Fehér ruhám világít az éjszaka felhős égboltja alatt.
Csukom a szemem, nyitom a szám.
Dob, dobok az ereimben.
Sikoltok. Szaladok feléd. Szaladok feléd, karjaidba, ajkaidra. Izzik ölemben a boszorkányos vágy.
Kacagok.
Ó, de vágyom hatalmas tenyered, hogy magadhoz ránts, hogy kezeim alatt göndörödjön hajadnak
minden szála, hogy ajkad a combomra tapaszd.
Van valami különös a hullámokban a szakadék alatt, nem akképp pöndörödnek, ahogyan a szél sodor.
Kékül a levegő, homályosul a horizont, bódul a tudat, vibrál a lét.
Nem ugrom.
Szaladok, szaladok feléd. Mit is tettél velem? Bár emlékeznék. Ujjak szorulnak fehéredő húsra.
Úgy szeretlek, hogy minden ősi mágia nem elegendő, hogy szavakkal a levegőbe kiálthassam.
Szaladok feléd, szép szemű szeretőm, gyönyörű szerelmem, isteni lény.
Csókolni a szádat, csókolni míg csak élsz.
Szúrja a hó a talpam, kiserken a vér. Szaladok feléd. Megcsillan valami a kezeim között. Most már
érzem, érzem a fájdalmat, ahogyan felszalad a bokámig, bele a húsomba onnan.
Fehéredő hús.
Miért van kötés a karomon? Átáztatta a sok gyógyfű, zöldes lé csorog a tenyerem felé. Lassan
csordul, langyos az íze, vörös hangja van.
Dob, dob, dobok a szélben. Dobok a vérben.
Emlékszem azt mondta anyám, ebből meg kell inni egy csészével, ez a keserű lé, ez megöli a
fájdalmat, elapasztja a sírást ajkaimról.
Bódul a tudat, füstnyalábok kunkorodnak a fák gyökereiből a felhők felé.Lassan kortyoltam, remegett a nedű felszíne sebes karomban.
Nem ugrom, szaladok feléd, kicsiny kis kunyhódba, forró ágyadba, lehajítom rólad az összes
takarókat, falnak döntelek, belefúrom az arcom erős mellkasodba. Táncolok neked a tűz fátyolos
fényében, lecsúsztatom csípőmről elszakadt fehér ruhám.
Szerelmem.
Megcsillan valami a kezeim között, hideg fém a vége, ezüstnek látszik talán.
Kinyitod az ajtód, hatalmas alakod délcegen áll a holdfényben, igéző szemeid a testemen siklanak,
gyönyörű szerelmem, isteni lény. Szaladok a karodba, csókolom a nyakad, bódul a tudat,
füstnyalábok sikoltoznak a szerelmünk körül.
Valami megcsillan a kezemben.
Csillan valami, ó igen.
Dobok a szélben, dobok a csillagok között.
Éles késem a húsodba fúrom, gyönyörű szerelmem, karomban tartalak, ahogyan szívedbe hasít. Forró
véred csorog a combomon, szemedbe nézek, nézem a szemed, ahogy elhagy a lét. Nézem a szemed
szüntelen, dobszó táncol benne.
Holtan hagylak a fagyos hó felett, farkasok éhes rikoltásában, kék szelekben, boszorkányos szelek
között.
Kitárom a karom, ujjaim akár a legyező. Kacagok. Dob, dob, dobok az ereimben. Az enyémben még
igen.
Nem ugrom.
Én örökké élni fogok. A tőled elvett élet lüktet majd a testemben, amiért borgőzös kábulatban egy
éjen át ütöttél, sanyargattál. Szép szemű szeretőm, szerelmem, isteni lény.
Térdem alatt roppan a hó, sóhajok zakatolnak fagyos arcomon.
Nem ugrom.
Én örökké élni fogok.
Borítókép: Arkturusz
Az oldalon található fotók a szerző kizárólagos tulajdonát képezik. Ezek engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása vagy megosztása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet.
