Állok a pirosnál, és a ruhámba kap a szél. Hullámosra vasalja a szoknyám szélét, megcsípi hidegével a combomat. Homályosan látom csak a zebrát, csikorgat valami bosszantó sírásmorzsa, de csak nem fogok bőgni az utcán indokolatlanul, elmúltam már húsz éves.
El kell-e múlni annak vajon? Komoly ábrázattal kell-e végigsétálni a zebrán, bekanyarodni a sarkon, kinyitni az ajtót, liftet várni, cipőből kibújni, mamuszba bebújni, paplanba bugyolálódni? El kell-e felejteni bolondnak lenni?
Dehogy kell, mondanád. Légy, aki vagy, egy gyönyörű hippi, legyél boldog, legyél cserfes, legyél szenvedélyes, táncolj a holdfényben, simulj bele a szélbe!
Simulj bele az északi szélbe.
Belesimultam. Egészen Osloig repített a maga impulzív meggondolatlanságával.
És most csak azok bírnak a fejemben cikázni, hogyan incselkedtünk egymás orrát piszkálva, hogyan frocliztál, amiért minden elmosódott norvég szót érteni akartam, hogyan háborodtál fel sértett férfiassággal, amiért a szakállad alatt rejlő édes grübedliket aranyosnak mertem nevezni.
Hogyan nevettünk olyan ordenárén egy bárban, hogy minden szem ránk szegeződött irigykedve. Hogyan csodálkoztál rám minden fél órában, hogyan jöttünk zavarba a puszta játék öröméért vívott, tét nélküli, huncut kis hatalmi harcainkban.
Hogyan húztál magadhoz, hogy homlokon csókolj, amikor szeleburdinak találtál. Hogyan sóvárogtál az ujjaim után, mikor a nyakad vakargatását abbahagyni átallottam. Hogyan vesztünk el egymás szemében percekig. Hogyan vesztem el két hatalmas karodban.
Hogyan vesztél el a testemben, amikor nagyon csendben kellett lenni, mert az olcsó szállásomon papírból voltak a falak (neked pedig csak egy haver kanapéja jutott aznap estére), és a szomszédban Hans már a délután is rám szólt, amikor hangosan szerencsétlenkedtem a szobakulccsal, mert nálatok minden fordítva nyílik, basszus.
Négy és fél éve egy tavaszi napon történt, hogy vártam a barátnőmet a Fővám téren egy bár előtt. Mosolyogtam, te így emlékszel. Odajöttetek hozzám az éktelenül hahotázó barátaiddal, hogy megkérdezzétek, melyik villamost válasszátok a belváros felé. Sok magas, szép arcú viking, hát persze hogy vigyorogtam. Elküldtelek titeket gyalog a Dunaparton, de te visszajöttél. Három percet, ha beszéltünk akkor. Nem mentem veled.
Te pedig éppen hazaértél arra a napra Tokyoból, amikor csaknem öt évvel később északra repültem. Éppen hazaértél, és éppen nem sodródtál még tovább Afrika távolabbi csücskébe, hogy hosszú hónapokig lombok-bokrok rejtekében hazardírozz az életeddel a művészet oltárán. Megírtam, hogy a városodba készülök – elviszel a megkésett randevúra akkor, válaszoltad. Két rendkívüli este, ennyin osztoztunk.
Áll egy nő a pirosnál, huszonéves lehet, harminc is talán. Felszaladt a harisnyája. Zene a fülében, szemében titkos csillogás. Hajába kap az őszi szél, mosolyra kunkorodnak az ajkai.
A következő zöldnél átmegy már talán.
Borítókép: Galambos Zsófia
Az oldalon található fotók a szerző kizárólagos tulajdonát képezik. Ezek engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása vagy megosztása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet.
