tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,
ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.
Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell (részlet)
Tóth Péter Lóránt kunszentmiklósi tanár, versvándor. Radnóti Miklós születésének 110. és halálának 75. évfordulója alkalmából verszarándoklatra indult Bortól Abdáig. Az erőltetett menet útját járta be. Erről az útról beszélgettem vele.
Tóthpéter. Mi így hívjuk őt. Nekünk sosem volt Péter, Peti, vagy Lóránt.
Tóthpéter úgy él, ahogy mi sosem mernénk. Szelíden, szerényen, tiszta szívvel. És van benne egy adag elszántság, őrültség, vakmerőség, kitartás.
Mindig csóváltam a fejem, értetlenül álltam a vers-zarándoklatait követve. Mi hajtja ezt az embert? Ennyire szereti a verseket? Meddig megy? Miért vándorol? Honnan van lelki ereje az előadásokhoz, a találkozásokhoz?
Hálás vagyok ezért a beszélgetésért, és az őszinte válaszokért. Hogy végre megértettem Tóthpétert.
Most már tudom, hogy az az erő, ami őt hajtja – mindannyiunkban ott van. Mi döntjük el, hogy kinek akarunk maradandót alkotni vele. Mert így vagy úgy, mind maradandót alkotunk. A kérdés csak az, hogy kinek.
Elindulás és a megérkezés. Melyik volt számodra a nagyobb kihívás?
Talán az elindulás nagyobb kihívás volt, nagyon komoly megelőző munkám volt benne, közel fél évig szerveztem a helyszíneket, a térképen beosztottam a kilométereket, felvettem a kapcsolatot a magyar közösségekkel. Számomra az is fontos volt, hogy ne csak végigmenjek a Bortól Abdáig tartó úton, hanem megemlékezzünk Radnótiról a helyi magyar közösségekkel. Hogy mindenki kicsit magáénak érezze ezt, készüljenek rá: valamit közösen tegyünk az ártatlanul elhurcoltak emlékére. Minden elő volt készítve, de nem lehetett mindenre felkészülni. Egy 12kg-os hátizsákot vittem magammal, és igyekeztem belemélyedni a Radnóti-útba, a költő és a bori munkaszolgálatosok történetébe.
A megérkezésben is volt kihívás. Amikor odaértem Abdára, nem tudtam, mit fog kiváltani belőlem a megérkezés. Fejben és lélekben úgy érzem erős voltam. A megérkezésnél ez elszállt: a rengeteg ember, a fiatalok, a Radnóti-szobor – ezt nehezen éltem meg, megrendítő és megrázó találkozás volt.
Versvándor. Vándorolni, vándorbot, vandorút – ezek mesebeli szavak, egy lelassult, mitikus, mesei világ elemei – hogyan tudtad ezt összeegyeztetni a mai értelemben vett utazással?
Öt éve – vagyis ötödik tanéve vándorolok. Korábban tanárként dolgoztam, de gyerekkorom óta volt egy nagy vágyam: bevándorolni, beutazni ezt csodálatos, nagy Kárpát-medencét. Nem csak kirándulni akartam, hanem vinni is szerettem volna valamit. És ezeket a rendhagyó irodalomórákat viszem azóta is. Ezt a versvándorságot nem én találtam ki, egy tanító néni mutatott be a gyerekeknek úgy, hogy itt van ez a tanár bácsi, ő vándorol itt a Kárpát-medencében, verseket mond, sokat utazik – ő egy versvándor. És ez rajtam maradt. Én nem lóháton, nem úgy mint 200 évvel ezelőtt tette Petőfi a vándorszínészekkel, hanem tömegközlekedéssel utazom, hiszen nincs jogosítványom. Ez ad egyfajta romantikát, és több idő marad a találkozásokra is.
2017-ben volt Szent László Emlékév, és eldöntöttem, hogy Kunszentmiklósról legyalogolok a horvátországi Szent Lászlóba. Gyalogosan mentem, benne voltam a természetben, a csendben, megálltam az emberekkel beszélgetni, esténként templomokban tartottam előadást. Ez az út, ezek az előadások nagyon jót tettek a lelkemnek. 2018-ban folytattam a vándorlást a Mátyás Emlékévben: elbicikliztem Nándorfehérvárra. Ez a két út volt az alapja annak, hogy bele merjek vágni Radnóti Miklós és a bori munkaszolgálatosok útjába. Ezt az utat azóta senki nem járta még be.
Mikor jöttél rá arra, hogy ez a TE utad, a Tóth Péter Lóránté, és már nem a Radnótié?
Ezt a legelejétől tudtam. Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy sikerül nekem azonosulni Radnóti Miklóssal az úton. Sehogy. Azt a szörnyűséget és azt az őrületet, ami ott őket körbe vette, azt nem lehet átérezni. Szerettem volna megismerni a stációit.
A Radnóti útvonalát jártam, de az én utamat. Ez Tóth Péter Lóránt útja volt – nyilván nem lehet elválasztani a kettőt. Itt végig Radnóti volt az előtérben. Mindenki mögé sorakozott fel. Ennek az útnak tényleg az volt a lényege, hogy Radnóti kicsit megint előtérbe kerüljön: újra és újra beszéljünk róla a fiataloknak. Azt gondolom, hogy a nagy egésznek én is egy része voltam. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy az én szerepem lehetett az, hogy végigjártam az utat. Ennyi volt az én feladatom, nem több.
Nem csak végigjártad Radnóti útját, hanem te is egy maradandót alkottál az utókornak. Mi az, amit a digitális tudósítás mellett “elhoztál” magaddal?
A Bori notesz velem volt, elvittem egy Radnóti-kötetet, és Kőszegi Ábel Töredék című könyvét – ez a három könyv kísért az úton. Meg a kultikus vándorbotom is, amit Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujában, Csomafalván kaptam egy pásztortól. Ez a bot nagyon a szívemhez nőtt, többször megvédett már.
Hogyan lehet egy keresztutat, egy halálutat élettel megtölteni?
Ez motivált engem is az úton. Tudtam a könyvekből, de átérezni nem tudtam, hogy 75 éve mi történt ezen az úton. A 3200 emberből Abdáig eljut 1600. Végig halottakkal teli az út. Mindenhol. Ezt én tudtam. De azt is tudtam, hogy ezen én sajnos változtatni nem tudok. Annyit tudtam, hogy élettel kell megtölteni az utat. Nekem ez volt a legfontosabb. Szembe menni a halállal, beleröhögni a halál arcába, hogy igen, itt van az Élet. Él, és élni akar.
Ezért volt fontos, hogy nagyon sok diákkal, fiatallal találkoztam az úton. Elkísértek, meséltem nekik Radnótiról. És nem csak nekik. Közel 3500-4000 emberrel találkoztam. Radnótiék útja egy nagypénteki sirató út volt, mi ezt az utat virágvasárnappá változtattuk.
“A jó isten legyen veletek, vigyázzatok magatokra, irjatok, ha megérkeztek “ – nekem mindig elmondják ezeket otthon, mikor útra indulok Hogyan búcsúztál el a szeretteidtől? Emlékszel-e a jókívánságokra?
Nekem két “elbúcsúzásom” volt. Az egyik Kunszentmiklóson a vasárnapi misén a pap bácsiktól Isten áldását kértem az utamra. Ők áldották meg a Szent László utamat is. Édesanyámtól is akkor búcsúztam el. Volt a papi áldás, meg a nagy anyai ölelés. Az elindulás előtt kértem meg a barátnőm, Lili kezét. Meglepetés volt mindenki számára, József Attila Kopogtatás nélkül című versével kértem meg Lili kezet. Fontos volt nekem ez, mert akkor már tudtuk azt is, hogy Lilinek a szíve alatt ott van a gyermekünk. Úgy jártam végig az utat, hogy ez a tudat végig ott volt bennem.
Mit tudtál meg magadról az út során?
Tudtam magamról, hogy ha nem lesz maradandó sérülésem, képes leszek végigmenni az úton.
Alázatosságra tanított meg az út. És szerénységre, a jó értelemben vett egyszerűségre. Nem akarok közhelyeket mondani, de Radnóti élni akarása az élet szeretetére tanított meg. Nézd meg a Bori noteszt: csupa gyöngybetű. Ha úgy támadt kedve, hexametereket írt, gyöngybetűkkel. Ez egy olyan lelki, szellemi erő, amit muszáj megmutatni az embereknek.
Ha egy mondattal kellene leírni a megtett utad, mi lenne az?
Az útnak a mottója, az alapgondolata ezt Radnóti sort választottam: “Lélek vagyok, élni szeretnék”. Minden lélek aki leköltözik ebbe a földi létbe semmi mást nem szeretne, “csak” élni. Élni. Élni hagyni. Csodálatos, hogy van lelkünk. Hiszem, hogy Radnóti Miklós a versei által örökéletet kapott.
Hogyan tudjuk mi is halhatatlanná tenni egy-egy költő életművet? Elég-e az, ha olvassuk őket?
Egy vers elolvasásától nem fog megváltozni az életed. Azt gondolom, hogy a versek egy nagy nyitottságot adnak a világra. Megérti, megismeri és elfogadja egy kicsit önmagát az ember – ez a legfontosabb. Ezek a versek iránytűként tudnak dolgozni bennünk.
Azt gondolom, hogy mindenki a maga lehetőségeihez képest, de halhatatlanná tudja tenni Radnóti Miklóst. Mit mond a Sem emlék, sem varázslat című versében? “S bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam”. Itt vagyunk 76 év után, s egy órája róla beszélünk. Ennyi. Pont.
Ha “most fülfújnád a melled és kiengedni a hangod” – mi zengene?
Az zengene, hogy a világ legboldogabb embere vagyok, mert megszületett a kisfiunk, Péter Zalán, és cseperedik, nődögél. Itt a feleségem, akivel nemsokára Kunszentmiklóson indítjuk el az életünket.(most már ott élnek, szerk.) Most elindultam egy olyan úton, ami még nagyobb felelősséggel jár. Ez egy olyan vándorút, ahol meg kell értenem azt, hogy itt nem egyedül megyek. Ahhoz, hogy minél többet együtt lehessünk ezen az úton, alkalmazkodnom kell az új útitársakhoz. Most már hárman megyünk. Ebben a felfogásban próbálom majd a következő években ezt a vándorutat járni.